Eléggé méltatlan dolgonak tartom, hogy annak ellenére, hogy Bencuska már betöltötte az ötödik hónapját, lényegében azonkívül, hogy hírt adtam a megszületéséről, nem írtam róla. Ez azért sincs így rendjén, mert egyáltalán nem arról van szó, mintha nem foglalkoznék vele. Nagyon is!
Az igaz ugyan, hogy az új jövevényeket meg kell szokni. Először az ember nézegeti őket, próbálja kitaláni, hogy kicsodák tulajdonképpen. A kérdés maga egyébként nehezen értelmezhető.
Eleinte olyan idegen. Ráadásul Bencuskának szokatlanul sűrű a haja. A lányok mind kis kopaszok voltak - már ezt fogadtam el normálisnak, sőt a sűrű hajjal született csecsemőkkel kapcsolatban még egy fajta távolságtartás is kialakult bennem. Aztán fiú is. Ez is szokatlan, bár nagyon felvillanyozó. És persze sok tekintetben más, mint a lányok voltak: nyugodtabb, szemlélőbb, mintha többet rugdalózna is, és arccal, hassal a mellkasunkra fekve szeret leginkább pihenni, miközben mi járkálunk vele. Blanka például a vállamon szeretett feküdni, miközben a fenekét kellett ütögetni, hogy megnyugodjon és jóval hisztisebb is volt. Annuska hasonlóan nyugodt volt, de ő hassal alkarra fekve szeretett himbálózni.
Idő, amíg megismerjük egymást.
Mostanra Bencuskát megismertem, megismertük. Ennek már az is a jele, hogy különböző becenevei vannak: Bencus, Bencuska, Kis Bence, Berru (Berru-Berru), Berruka, Kis Vakond, Bencula. Az ő reakció is egyre észrevehetőbbek, és egyre inkább rá jellemzőek. Az ismerkedésben egyáltalán nem volt passzív. Nemcsak mi édesgettük a szívünkhöz azzal, hogy sokat nézegettük, szoktuk a látványát, hanem ő is tevékenyen részt vett az ismerkedésben. Először is visszamosolygott! Nagyon hamar elkezdett visszamosolyogni. Ez már - akárhogy is vesszük: kommunikáció. Méghozzá a legtöbbet mondó fajtából. Valahogy így hangzik a mondandója: "itt vagyok, örülök, hogy itt vagyok, otthon érzem magam, ti nagyon kedves emberek vagytok és kedvem van barátkozni veletek." Ez azért nagyon sok így együtt, és óriási lökést ad az ismerkedésnek. Ha ezt nemsokkal később már követi a gőgicsélés, méghozzá a folyamatos, szinte artikulált mondóka formájában, akkor már szinte a beszélgetésnél tartunk. A mosolyok is egyre gyakoribbak, kiszámíthatóbbak és egyre sokrétűbbekké válnak. Már van amolyan kedves, jóváhagyó mosolya is: "látom, hogy itt vagy, oké, minden rendben". Van huncut mosoly:" jaj, de jó, hogy észrevettelek!" Nevetés! "Jaj de tuti! Nagyon vicces! Nem bírom tovább, inkább oda se nézek!" Tátott szájjal nevet és belefúrja a fejét Mama hónaljába.
Már tudja kérni, hogy vegyék fel - és nem feltétlenül hangos sírással, hanem halk kérleléssel. Ha sokáig nem talál meghallgatásra a kérés, de utána valaki mégis felveszi, akkor még egy darabig sértődötten panaszkodik: "ekkora pofátlanságot!". Imádja a fürdést és az öltöztetést, vetkőztetést. Nagyon szereti Blankát és Nusikát, nekik hamar küld egy mosolyt. Szereti a zenét! Énekléssel meg lehet nyugtatni és gitározással is. Ilyen élénken egyik gyerek sem reagált a zenére. Tud megijedni, elcsodálkozni, megrettenni és aztán megnyugodni.
Az ilyen embert már ismerjük és nagyon szeretjük. Olyan érzésem van, hogy már ő is kiismerte magát itthon és már most úgy követeli magának a helyet a családban, mint aki otthon van. Azt akarja, hogy észrevegyék és bátran kinyilvánítja az akaratát.
A haja pedig csodálatos! Igazi sármos kisfiú forma, mikor oldalra van fésülve és alul felgöndörödik.
Utolsó kommentek